Kézikönyv az élethez

Előszó
26 éves fejjel kifejezetten pofátlannak tűnik ilyen címmel kiadni a kezemből bármilyen irományt. Amikor mégis felötlött bennem a gondolat épp nem volt semmihez se kedvem, tehetetlennek és kifejezetten unalmasnak éreztem magam, ami elsősorban mondandóm hiányában (nem) bontakozott ki. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy meg kell említenem, ez a "kiadvány" halandó teremtményeknek készül, olyanoknak, mint én. Akinek nincs dolga a halállal, semmi esetre se olvassa el. Egyszerűen sajnálnám azt az időt, amit rászánnak, még akkor is, ha elvileg semmi veszteség nem érné őket...

A cél és az idő
Az idő megfordíthatatlan, és mindenkinek megvan az a röpke intervallum, amit érzékelhet belőle. A születés és a halál határolja ezt az időablakot. A születés, mint öntudatra ébredés és a halál, ami után igazából nem tudunk semmit. Sokan azzal a tudattal repülnek át ezen az "ablakon", hogy mindez éppúgy folytatása, mint kezdete valamiféle örökké tartó létezésnek, mert lelkük reinkarnálódik. Épp ezért minden élőben társukat látják, legyen az csótány, delfin, vagy fűszál, a szélesebb látókörűek az egysejtűeket is lényükkel egy kalap alá veszik és sokan minden élet közös összefonódását Gaia éltetésén át csodálják. Persze épp úgy sokan mások a születés pillanatának pontos definiálásával töltik szárnycsapásaikat. Az biztos, hogy ellentmondásból akad bőven, mert a pusztítást és nemzedékek sokaságán átívelő alkotásokat épp úgy életcélként tűzik zászlajukra emberek. Nem lényeges hányan vannak ebből vagy abból a csoportból, azért írom ezeket a sorokat, hogy segítséget nyújthasson bárkinek, aki új gondolatokat talál bennük. Első megközelítésben magamnak, másodsorban a jóérzés gyarapítása végett.
Nem tudom, mikortól vagyok én, és azt sem meddig leszek az. Azt tudom, hogy vagyok és azt is tudom, hogy el fog jönni egy pont az időben, amikortól nem tudom, hogy miként élem majd meg, de az is lehet, hogy nem élek meg többé semmit. Meghalok. Tapasztalom, hogy az idő telik. Néha gyorsabban néha lassabban, de egyre több lesz a múlt és egyre közelebb lesz a halál. Tudom, hogy van testem, és azt is tudom, hogy összefüggésben van azzal, hogy vagyok. Tudom, hogy minden pillanatom egyedi, és minden érzékelés egyben formál is. Tudom, hogy van változás és azt is, hogy minden egyszerre változik bennem és körülöttem. Azt tapasztalom, hogy interakcióban vagyok a világgal és döntéseket hozhatok benne. Nem tudom bizonyítani, hogy dönthetnék másként, de nem tudom cáfolni sem. Épp ezért folytonos döntési kényszerrel jár, ha reagálni akarok a külső világra. Tudok nem dönteni, de előbb vagy utóbb ez is visszahat rám.
Tapasztalom az érzéseimet és tudom, hogy van, ami jólesik és van, ami nem. Ha rátalálok arra, hogyan érezzem jól magam, miért választanám a rosszat? Választanám e a rosszat, ha tudom, hogy utána annyira jó lesz? Vagy döntenék e úgy, hogy kínokba mártom magam?
Meglehet mindezekre volt példa, de mégis mit lehet kezdeni egy ilyen világgal? Evickélni lehet. Sőt, motorcsónak is van már. Szerezd meg, ha kedved van hozzá. De ne üss el másokat, mi van, ha csak lubickolni akar? Túl sokan lubickolnak? Evezz el a végéig és éld ki magad ott. De tarolni akarsz? GORANGA? Lesz erősebb, aki majd védelmezi a lubickolókat, vagy sok fürdőző összeáll ellened... esetleg ha nincs motorcsónakod, megfulladsz. Azt hiszem ez utóbbi az a folyamat, amit sokan nem vesznek észre, mikor száguldani támad kedvük.
Mit szeretnék? Ha erre válaszolni tudok, máris van egy célom. Ha épp nem tudom mit szeretnék, vagy kifogytam a célokból, keresek újat vagy megvárom amíg találok. így jutottam oda is, hogy ezt leírjam. És ha az ablak kerete becsípi a szárnyamat, legjobb, ha nem gondolok rá. Ezt a furcsa „nemgondolást” úgy szokták emlegetni, hogy önbecsapás. Hogy létezhet olyan, hogy megszűnjön az idő fogyásának rémképe pusztán attól, hogy nem gondolok rá? Nem, az bizony marad, de ha elgondolok egy olyan életet, ami nagy részét azzal tölti, hogy számon tartja mivel telik el, a hasztalanság önhasonlóra élezett pengéje hasít belém.
Úgy tűnik számomra, hogy minden hovatovább és egyenes labirintus egyszerre létezik. Minden és az ellentettje szükségszerűen jelen van, és mi áthaladunk ezen az őslevesen, miközben több-kevesebb sikerrel kormányozzuk pályánkat célunk vagy céljaink felé.

A balansz
Ezt a fejezetet szántam az elkent lényegnek, mert annyira egyszerűen hangzik a közhely, hogy találd meg mindenben az egyensúlyt. Nincs egyensúly (hátha azzal, hogy nem gondolok rá, nem is akar majd kibillenni?), ha lenne, akkor nem történne semmi.
Ha le tudnám írni, mit kell tenni a balansz megteremtéséhez, hazudnék. Mindenkinek megvan a saját egyensúlyozni valója, minden pillanatban megzavarhatja valami a nyugalmat, ha más nem, akkor az, ha elfelejtjük irányítani…
Viszont nem lehet állandóan irányítani, néha aludni is kell, be fog dőlni, kihagy a motor, harap az ablakkeret és rettentően rossz érzéssel tölt el, ha egy oldalban leírható mindaz, amihez tartom magam. Éppen ezért az elsődleges balansz, amit meg kell tartanom, hogy mikor forduljak a kézikönyv segítségéhez.
Őszintén kívánom, hogy minél kevesebbszer legyen rá szükséged!