Viszlát, és kösz a halakat!

Most egy kicsit meghökkentem, mikor visszatekintettem, hogy mit tudok mondani a kapcsolataimról, az elmúlt néhány évben. És akkor jött a sokk, hogy az a néhány év, már évtizeddé nőtt. És arra jutottam, hogy igen érdekes nézőpontból szemlélem ezt a világot, sokan neveznék szerencsésnek, ami valószínűleg igaz is nagymamám elmondása lapján. Ja, nemrég született meg a második ükunokája :) Szóval a barátnőim és végül élettársammá lett Györgyi egy hosszú folyamat része, az is ahogy most egyedül ülök ismét, és hogy hányszor volt ilyen. Aztán arra gondoltam, hogy az egyik munkatársam milyen félelmetesen hasonlóan áll hozzá a benti javak elosztásához, az ideje értékének, a magánélete védelmének. És arra gondoltam, adhatnék neki tanácsot, pusztán, mert been there done that. Persze ezt a tanácsot magamnak címeztem :) Valami olyasmiről szólna, hogy mennyire fontos, amiért harcol, a magánélet szabadsága. Csak az a baj, hogy a saját életed egy keveréke egy másik ember életének is, legalábbis én így élem meg a sexuális preferenciámat ;) Ami azon kívül, hogy társadalmilag elfogadott, szerintem egy veszélytelen módja az életnek. Ami viszont roppant furfangossá teszi az ilyen kapcsolatokat, hogy nagyon érzékeny határmezsgyéjét kell megtalálni a saját és a közös életeteknek, amiben mindenkinek a szabadsága és vágya teljesül. Sajnos a világunkban, az időbeli szabadságunk épp úgy, mint a térbeli, a gazdasági törvények és hiéna küzdelmek szövevényén át összefügg a pénzzel. Ráadásul úgy, hogy csak kevés igazi beleszólásod lehet a helyzetedre. Innentől meg szükségszerűen lesz sodrás, amiben össze kell kapaszkodnotok, ha együtt akartok maradni, de az már lehet nem fér bele, ha más irányba eveztek, vagy akár csak a másikba kapaszkodtok. Mi elengedtük egymás kezét. Ez nem jelenti, hogy megszűnt volna az aggodalom, a most mi lesz, vagy a csak holnapig húzzam ki. Aztán ki tudja hol érünk partot. Jó szelet!

Gyökerek

Pofonegyszerű és sokszor hallott párhuzam teljessége döbbentett meg minap. Az élet kiteljesedése, a világgal szemben viseltetett türelem, avagy a párkapcsolat működése viszonylatában. A növények a földből táplálkoznak és nem sokat veszítünk az egyszerűsítéssel, ha az életükhöz szükséges összes körülményt a földre, vízre és a napra korlátozzuk. (Vannak léggyökeres növények, manapság már könnyen megélnek mesterséges fényforráson, talán a víz az egyetlen amit egyik sem tud nélkülözni, de a kaktuszok ebből a szempontból is kivillantják a természet "biológiai variabilitás"-ának szemfogát.) De ha a klasszikus fa képében gondolkodunk, ami árnyékot ad, oxigént termel, gyökerekkel szövi át a talajt, és sziklát repesztő lassúsággal kapaszkodik minden vihar tombolása közepette, akkor jobban megérthetjük mennyire fontos ez a hármasság. Ahhoz, hogy kivirágozzon a kapcsolat fája szükségszerűen egy magból kell kinője magát és munkálkodni kell rajta, gondozni kell. De ez a gondozás nem maga a növekedés, hanem a feltételeinek a megteremtése. A gazdag táptalaj a sok-sok napsütés és a kellő nedvesség jelenléte, és mint minden másban itt is az egyensúly, a feltételek összhangja. Az élet zajlik, megállíthatatlanul ahogy az idő zubog körülöttünk, de sokat tehetünk, hogy egészséges fánk legyen ami alatt nemzedékek sora töprenghet vajon mit hagytam ki ebből a párhuzamból. És ebben a táptalajban a nő és a férfi a Nap és a Föld képében jelent meg előttem. A földet átjárja az éltető folyadék de a Nap mozgatja kifogyhatatlan sugarával. Egyik a másik körül kering és lehet hogy van köztük cirka 333 ezerszeres tömegbeli differencia, csak hozzáállás kérdése melyik melyik körül jár, vagy épp mennyire súlytalan mindkettő. A Napot körbejárják a bolygók mint szúnyogok a prédájukat, de kevés van köztük (én csak egyről tudok) amelyik élettel viszonozná annak energiáját. Néha felhők gyűlnek az égre, és viharként teszik próbára a gyökereit bontakozó életet és könnyek gyanánt hullanak alá a magasból a vízcseppek, hogy élhetővé váljék a Föld és a Nap sugara.

Kézikönyv az élethez

Előszó
26 éves fejjel kifejezetten pofátlannak tűnik ilyen címmel kiadni a kezemből bármilyen irományt. Amikor mégis felötlött bennem a gondolat épp nem volt semmihez se kedvem, tehetetlennek és kifejezetten unalmasnak éreztem magam, ami elsősorban mondandóm hiányában (nem) bontakozott ki. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy meg kell említenem, ez a "kiadvány" halandó teremtményeknek készül, olyanoknak, mint én. Akinek nincs dolga a halállal, semmi esetre se olvassa el. Egyszerűen sajnálnám azt az időt, amit rászánnak, még akkor is, ha elvileg semmi veszteség nem érné őket...

A cél és az idő
Az idő megfordíthatatlan, és mindenkinek megvan az a röpke intervallum, amit érzékelhet belőle. A születés és a halál határolja ezt az időablakot. A születés, mint öntudatra ébredés és a halál, ami után igazából nem tudunk semmit. Sokan azzal a tudattal repülnek át ezen az "ablakon", hogy mindez éppúgy folytatása, mint kezdete valamiféle örökké tartó létezésnek, mert lelkük reinkarnálódik. Épp ezért minden élőben társukat látják, legyen az csótány, delfin, vagy fűszál, a szélesebb látókörűek az egysejtűeket is lényükkel egy kalap alá veszik és sokan minden élet közös összefonódását Gaia éltetésén át csodálják. Persze épp úgy sokan mások a születés pillanatának pontos definiálásával töltik szárnycsapásaikat. Az biztos, hogy ellentmondásból akad bőven, mert a pusztítást és nemzedékek sokaságán átívelő alkotásokat épp úgy életcélként tűzik zászlajukra emberek. Nem lényeges hányan vannak ebből vagy abból a csoportból, azért írom ezeket a sorokat, hogy segítséget nyújthasson bárkinek, aki új gondolatokat talál bennük. Első megközelítésben magamnak, másodsorban a jóérzés gyarapítása végett.
Nem tudom, mikortól vagyok én, és azt sem meddig leszek az. Azt tudom, hogy vagyok és azt is tudom, hogy el fog jönni egy pont az időben, amikortól nem tudom, hogy miként élem majd meg, de az is lehet, hogy nem élek meg többé semmit. Meghalok. Tapasztalom, hogy az idő telik. Néha gyorsabban néha lassabban, de egyre több lesz a múlt és egyre közelebb lesz a halál. Tudom, hogy van testem, és azt is tudom, hogy összefüggésben van azzal, hogy vagyok. Tudom, hogy minden pillanatom egyedi, és minden érzékelés egyben formál is. Tudom, hogy van változás és azt is, hogy minden egyszerre változik bennem és körülöttem. Azt tapasztalom, hogy interakcióban vagyok a világgal és döntéseket hozhatok benne. Nem tudom bizonyítani, hogy dönthetnék másként, de nem tudom cáfolni sem. Épp ezért folytonos döntési kényszerrel jár, ha reagálni akarok a külső világra. Tudok nem dönteni, de előbb vagy utóbb ez is visszahat rám.
Tapasztalom az érzéseimet és tudom, hogy van, ami jólesik és van, ami nem. Ha rátalálok arra, hogyan érezzem jól magam, miért választanám a rosszat? Választanám e a rosszat, ha tudom, hogy utána annyira jó lesz? Vagy döntenék e úgy, hogy kínokba mártom magam?
Meglehet mindezekre volt példa, de mégis mit lehet kezdeni egy ilyen világgal? Evickélni lehet. Sőt, motorcsónak is van már. Szerezd meg, ha kedved van hozzá. De ne üss el másokat, mi van, ha csak lubickolni akar? Túl sokan lubickolnak? Evezz el a végéig és éld ki magad ott. De tarolni akarsz? GORANGA? Lesz erősebb, aki majd védelmezi a lubickolókat, vagy sok fürdőző összeáll ellened... esetleg ha nincs motorcsónakod, megfulladsz. Azt hiszem ez utóbbi az a folyamat, amit sokan nem vesznek észre, mikor száguldani támad kedvük.
Mit szeretnék? Ha erre válaszolni tudok, máris van egy célom. Ha épp nem tudom mit szeretnék, vagy kifogytam a célokból, keresek újat vagy megvárom amíg találok. így jutottam oda is, hogy ezt leírjam. És ha az ablak kerete becsípi a szárnyamat, legjobb, ha nem gondolok rá. Ezt a furcsa „nemgondolást” úgy szokták emlegetni, hogy önbecsapás. Hogy létezhet olyan, hogy megszűnjön az idő fogyásának rémképe pusztán attól, hogy nem gondolok rá? Nem, az bizony marad, de ha elgondolok egy olyan életet, ami nagy részét azzal tölti, hogy számon tartja mivel telik el, a hasztalanság önhasonlóra élezett pengéje hasít belém.
Úgy tűnik számomra, hogy minden hovatovább és egyenes labirintus egyszerre létezik. Minden és az ellentettje szükségszerűen jelen van, és mi áthaladunk ezen az őslevesen, miközben több-kevesebb sikerrel kormányozzuk pályánkat célunk vagy céljaink felé.

A balansz
Ezt a fejezetet szántam az elkent lényegnek, mert annyira egyszerűen hangzik a közhely, hogy találd meg mindenben az egyensúlyt. Nincs egyensúly (hátha azzal, hogy nem gondolok rá, nem is akar majd kibillenni?), ha lenne, akkor nem történne semmi.
Ha le tudnám írni, mit kell tenni a balansz megteremtéséhez, hazudnék. Mindenkinek megvan a saját egyensúlyozni valója, minden pillanatban megzavarhatja valami a nyugalmat, ha más nem, akkor az, ha elfelejtjük irányítani…
Viszont nem lehet állandóan irányítani, néha aludni is kell, be fog dőlni, kihagy a motor, harap az ablakkeret és rettentően rossz érzéssel tölt el, ha egy oldalban leírható mindaz, amihez tartom magam. Éppen ezért az elsődleges balansz, amit meg kell tartanom, hogy mikor forduljak a kézikönyv segítségéhez.
Őszintén kívánom, hogy minél kevesebbszer legyen rá szükséged!

ejtsd: "in mediász rész"

Hát az úgy esett, hogy elszóltam magam. Mindig így szokott kezdődni... sajnos néha befejeződni is.
De a nyájas olvasót inkább szeretném mihamarabb megnyugtatni, hogy semmi jóra ne számítson ezen sorok olvasása közben. Körülbelül úgy, ahogy már nagyon régen fogalmaztam (de hát néha jó újra meg újra ugyanazt...)

Figyelmeztetés! Annak ellenére, hogy a „kiadvány” élettani hatásait már nem csak állatokon teszteltem, mindenki kizárólag saját felelősségére olvassa el! Az esetleges agykárosodások kialakulása miatti gyógykezelések (csoportterápia, pszichiáter, gyógyszeres kezelés stb.) költségét nem vállalom fel!

Különben meg lelkes szopogatást kívánok elöljáróban utórezgéssel. A koncepción majd még kanyarítok néhány kurtát, egyelőre lemondó biggyesztéssel tisztelgek a bárányfelhők megszámlálói előtt és várom az újabb ihlettejes pillanatokat.

Ja igen, a felhők szelíd lények, csak néha akkorát kell lódítani rajtuk a seprűvel, hogy a csuklóm is belerándul, mire méltóztatnak elvonszolni felfuvalkodott hab testüket az égbolton tündöklő fényes és halványabb barátaim elől.

A felhővédők panasszal élhetnek, de mielőtt nagyon belelohalnák magukat szegény szélfútta teremtmények hányattatott sorsába, kérem gondolkozzanak el: láttak e már sarkantyút, ostort, szájkosarat és befelé szöges pórázt használnom fegyelmezésükre. Mert hát fegyelmezésről szó se volt! Amilyen jámborak, annyira szeleburdiak is. Láttam például egy halcsontváz formát ami egész életét tátott szájjal töltötte. Ha jobban megnéztem volna, biztos még a nyála is csurgott kicsit... szóval se nem esetlenek se nem két lábon állnak, repülnek de folyton zuhannak...